Az ország, amit szégyellne Petőfi
Amikor büszkeségtől és kokárdától dagadó mellel állunk március 15-én a szélben vitorlázó nemzetiszín lobogó alatt, ugyan vessünk már egy pillantást magunk köré: mire vagyunk olyan hihetetlenül büszkék mi, mai magyarok?
Arra, hogy egy bárgyú mosollyal végignéztük, ahogy egy tollvonással ellopják az évekig gyűjtögetett magánnyugdíjunkat? Hogy kardcsapás nélkül elvették vállalkozók megélhetését, és a trafikjaikat odaadták a haveroknak?
Arra, hogy a szemünk láttára átnevelőtáborokká silányították az iskolákat, hogy egyetemre, de már gimnáziumba is alig juthatnak be a gyerekeink? Hogy a fiatal, tetterős magyarok már mind külföldön kerestek menedéket a reménytelen nyomor elől, és hogy még őket is sarcolja itthonról a hatalom?
Vagy esetleg arra, hogy szemlesütve végignéztük, ahogy hagyják rozsdába és ürülékbe fulladni az egykor büszke magyar egészségügyet?
Netán arra, hogy akkor sem kergettük el bottal ezeket, amikor segítettek elveszíteni a közpénzek közpénz jellegét? Vagy amikor gondolkodás nélkül lehazaárulózzák a velük egyet nem értőket? Amikor a nyomorgó dolgozók pénzét stadionokra költik el, a szar focira, ami már a kutyát sem érdekli?
Vagy arra, hogy nem borítottuk rá a miniszterelnökre meg a napszakonként új cégekkel gazdagodó polgármester haverjára a kisvasútjukat?
Vagy arra vagyunk büszkék, hogy a fülünk botját sem mozgattuk, amikor ellopták, elpályázták, elkutatták, el-feltalálták, eltámogatták, eldugták a pénzünket? Amikor eldöntötték, hogy ükunokáink is egy atomerőmű részleteit nyögik majd? Hogy skizofrén politikusok csattogtatják a bokájukat az egykor gyűlölt oroszok diktátora előtt, aki éppen Magyarországon, a kontinens demokráciai értelemben legpuhább testrészén keresztül tolja be a bakancsát Európába?
Vagy fel sem tűnik ez az egész, mert a propagandahíradókon kívül már alig maradt más csatorna?
Tényleg ilyen büszke és bátor nép ez a magyar?
Persze mi könnyes szemmel gondolunk vissza a márciusi ifjakra, az aradi 13-ra, a hősökre.
Na de ha ők lenéznek egykor Mária, ma Orbán, Mészáros, Habony és Vajna nyomorult országára, vajon mit gondolnak rólunk? Hogy „Na, ezért megérte, ezekért feláldoznám az életem még egyszer, vagy akár többször is, ha kell! Ejj, ez a magyar, ez még 169 év múltán is tudja, hogy mit jelent a szabadság, a becsület, a kiállás a jogokért!”
Vagy inkább azt, hogy „Bezzeg tízmillió portugál, francia, holland, lengyel vagy büszke román biztosan nem hagyta volna, hogy ezt tegyék az országgal!”
Mert mit látnak, ha egy felhőn pipálva letekintenek? Mária szent Kárpát-medencéjét, ahol bő másfél évszázada még a hősök vére folyt, ma meg alig több, mint egy országnyi pénzmosó teknő, a partján milliók tapsolnak és bólogatnak, miközben a hatalom maroknyi birtokosa generációkra előre kiforgatja az imádott hazát a vagyonából, a tudásból és a fiataljaiból.
Abban bízzunk inkább, hogy ezt nem látja a 169 évvel ezelőtti nemzedék. Bár ettől az unokáinknak még magyarázattal tartozunk.
