Nemzeti Színház: több felvonásos dráma a színfalak mögött

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Udvaros Dorottya, a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja bejelentette, hogy 22 év után távozik a Nemzeti Színház társulatától. A művésznő szerint megváltoztatták a szerződését és ezzel gyakorlatilag felmondtak neki. Az igazgató, Vidnyánszky Attila cáfol: „Ahogyan annak idején Törőcsik Marinak is szerződésmódosítást ajánlottam, de ő dolgozott tovább, nem emelte politikai dimenzióba az itt létét, Dorottya már régóta folyamatosan ezt teszi.”    

Ha csak egyetlen művésznek akadt volna konfliktusa a teátrum igazgatójával, akár némi fejcsóválással tudomásul is lehetett volna venni a történteket, de valójában többről van szó. Valóságos felmondás-cunami söpört végig a Nemzetin. Az Index információi szerint nem tér már vissza a Rómeó és Júlia tavaly novemberi előadásán súlyos balesetet szenvedő Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó, többen felmondtak, két színésznő pedig gyereket vár, ők egy ideig szintén nem fognak játszani. 

Milyen konfliktusok, drámai viták lehetnek a színfalak mögött? „Senki nem láthatja tisztán. Akinek dolga volna a tájékoztatás, az maszatol. Vidnyánszkyról tudjuk, hogy nem a szavak, hanem az elszólások embere, nem tud nyíltan fogalmazni” – magyarázza a történteket Csáki Judit színikritikus, egyetemi tanár, aki egy időben kollégája is volt Kaposvárott a Nemzeti jelenlegi igazgatójának. Hozzáteszi: azt senki nem tagadja, hogy „hozzányúltak” Udvaros szerződéséhez, azt sem, hogy az a szerződés, amit most felajánlottak neki, nem ugyanolyan feltételeket tartalmaz, mint a korábbi. 

Hogy a háttérben pusztán „adminisztrációs” döntés született volna? Ebben újságíróként erősen kételkedik. Udvaros már korábban is szóvá tette, képtelen teljesíteni a szerződésében előírt fellépések számát, mert a műsorrendben nagyon kevés előadása szerepel. Van úgy, hogy négy hónap is eltelik, mire ugyanaz a darab ismét színre kerül. Vidnyánszky erre azt mondja: a szükség hozza így, mert a Nemzeti költségvetéséből elvontak 380 milliót. „Nevetséges!” – horkan fel Csáki Judit, a Nemzeti éves költségvetése, most is majdnem hárommilliárd, annak csak töredéke az elvonás. 

A Nemzeti nagyszínpadán nem jutnak feladathoz a hazai rendezők, Vidnyánszky az egyetlen, az ő munkái uralják a teljes kínálatot. A megkérdezett kritikus szerint ez nagyon egészségtelen. Jelenleg a nagyszínpadon egyetlen olyan előadás sem fut, amely a hazai színházi tradícióban, a hazai színházi nyelvben gyökerezne. „Miközben a kulturális kormányzatunk nagy energiákat mozgósít a nemzeti múlt felélesztésére, maga az igazgató a nyitottságról és sokszínűségről papol, de a hazai színházi hagyomány nincs jelen a teátrumában” – mondja Csáki Judit.  

Ami most történik, szerinte korántsem idegen a NER kultúrpolitikájától. Vidnyánszky „finoman szólva”, nem könnyen illeszkedik be a hazai színházi világba; sokan kárpátaljai származását vetik szemére, ő pedig efölötti sértettségének, frusztrációjának és gyanakvásának számtalan jelét adja. Bírálói azt sem nézik jó szemmel, hogy képes volt a hatalom szemében kedves alattvalóvá válni, mára páratlan pozícióhalmozása, immár korlátlan színházi hatalma is szálka lett a szemükben. „A kormányzat nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a hazai színházi hagyomány eközben kipusztul a nemzet színházából, a határtalan lojalitásért cserébe bőkezűen finanszírozzák ezt a folyamatot” – véli Csáki Judit. Az igazgató tanítványai közül is sokan ráébredtek már, hogy valami baj van a színház belső légkörével. Se a kritikusoktól, se a nézőktől nem kapnak elismerést, a közönség sorai gyakran foghíjasok, pedig számtalan ingyenjegyet osztogatnak az előadásokra, és a „vattázás” sem ritka. 

Visszatérve Udvaros Dorottya távozásának okaira, és ami annak politikai indíttatását illeti, az igazgatónak az az állítása, miszerint „nála soha nem fordult elő, hogy a munkatársait politikai okokból hátrány érje, vagy menesztene ilyen megfontolásból bárkit”, enyhén szólva sem igaz. Csáki a saját példáját idézi fel. Kaposvárott egy évig együtt tanítottak a főiskola színművészeti tagozatán, közelről, a saját esetén keresztül is megtapasztalhatta, hogyan viszonyul Vidnyánszky a más politikai nézeteket valló kollégákhoz. Minden jogszabályt „felülírva” elküldte őt, Mohácsi Jánost és Réthly Attilát is. 

Végtelen politikai szervilizmusa révén lett egyetemi tanár, így került olyan egyeduralkodó pozícióba a színházi életben, mint amilyenbe Demeter Szilárd az irodalom, a zene és a múzeumok terén. „A kormányfőt a kultúra nem érdekli, ennek a két embernek a kezében van minden. Éppen azért, mert itt nincs hátországuk, külföldön nőttek fel, ezért csak hozzá vannak bekötve, csak hozzá lojálisak” – mondja Csáki. 

Aki színész akar lenni Magyarországon, csak olyan intézményben tanulhat, ahol Vidnyánszky a főnök. Ugyanakkor, többen azok közül, akikkel Vidnyánszky kibélelte az „einstandolt” egyetemet, már nincsenek is ott. Felmondtak.

Lehet, hogy abban igazat mond a direktor, hogy a novemberben balesetet szenvedett két színésznek nem ő mondott fel, hanem önként távoznak. De ki szeretne egy olyan közösséghez tartozni, ahol senki nem kért tőlük bocsánatot a történtekért, ahol nem derült ki, van-e felelőse a csaknem halálos balesetüknek? „Eljöttek vagy elküldték őket? A Nemzeti belső légkörét ismerve, a végeredmény szempontjából ebben nem látok különbséget” – mondja Csáki Judit.