Dúsgazdag királyfik elfüggönyözött lovon
Ha semmi, de semmi más baj nem lenne az ország vezetésével, mint hogy el kell dugni őket a nyilvánosság és a valóság elől, akkor az is elég baj lenne ahhoz, hogy az óceánig zavarjuk őket.
Gyermekkorom egyik kedvenc mesesorozata a Mátyás király tanulságos kalandjait feldolgozó rajzfilmszéria volt. Legendás királyunk a legendák szerint álruhában rótta olykor akkor még legendás országát. Leleplezte az igazságtalan bírókat, az urizáló kiskirályokat, egyáltalán körbeszagolt, hogy mi a trágya ezen a magyar ugaron.
Egyszer talán egy boldog gyermek kedvenc rajzfilmsorozata arról a legendáról szól majd, hogy Orbán és a kormánya dicső tagjai szintén titokban járták az országot. Bujkáltak az emberek elől, az ellenzéki sajtó elől. Bujkáltak a valóság elől, amit ők teremtettek, de találkozni már nem akartak vele. Így bujkált Orbán, akinek csinos gyerekes családot rendeztek be, hogy spontán módon meglátogassa őket, meg a mi közös vejünk, aki egy kamera láttán majdnem átvitte a kisbusz tetejét. Így bujkált Irdatlanpénz Lajos, akire véletlenül annyi zsét bíztak, hogy nem látszik a nullák vége. Így bujkált az összes, boldogan, míg meg nem haltak.
Így bujkált az a kormány, amelynek a dolga az ország, a nemzet vezetése. Lett volna. De ezek az álruhás dúsgazdag királyfik bíz nem mentették ki a toronyba zárt szüzeket, nem győzték le a sárkányt, de nem ám. Mondjuk valahogy a kincset mindig sikerült elrakni így is.
Ezeket a dúsgazdag királyfikat és magát a királyt nem nagyon érdekelte az emberek baja, mint a legendás elődöt. Vagy hát addig érdekelte őket, amíg megcsinálták. Amíg ellopták a trafikokat, a magánnyugdíjakat, az átkozott Burkusországból az ország fejlesztésére küldött milliárdokat, az egészségügyünket és a gyerekeink jövőjét oktatásostól-orzágostól.
Ezek az emberek a kampány finisében, amikor minden normális ország összes normális politikusa úgy pörög az emberek között, mint majom pöcörőjén a stanyecli, elbújnak. Márpedig csak az bújik el, aki fél. Mert azt ugye nehéz lenne beadni még ennek a jámbor logikájú magyar népnek is, hogy Gyuri bácsi valami olyan rontást küldött rájuk, amivel nem mehetnek a napra. |
Na de mitől rotyiznak ennyire ezek a királyfik? Nem bántja ezeket a kutya se, nem hogy a bús-békés magyar. A savköpő, retiküllel cséphadaró nyugdíjasokat már úgyis lenyúlták, év végén meg választás előtt egy tízesért eladták magukat a gyerekeik életével és az unokáik jövőjével együtt.
Nos, a válaszban magam sem vagyok teljesen biztos. Valószínűleg félnek a szégyentől, félnek a nyomortól, amit teremtettek, miközben felépítették a saját arannyal futtatott valóságukat kastélyokkal, a nemzet lábára állított gyerekekkel, kistafírozott barátnőkkel, dúsgazdag disznósúrrá lett anyukákkal, arany hintón suhanó apukákkal és helikopteren húzott döglött rénszarvasokkal.
Félnek attól, hogy ha túl sokat érintkeznek azzal a valósággal, amit már régen maguk mögött hagytak, az esetleg újra elragadja őket, és megint nem lesznek többek, mint amik voltak.
Ezek az emberek áprilistól megint vezetni akarják az országot. Mivel a heti rendszerességgel előbukkanó botrányok addig aligha ülnek el, elbújva, titokban, afféle árnyékkormányként az elefántcsont palotáikból.
Elbújnak, de győzni akarnak. Nem becsvágyból, nem azért, hogy bizonyítsanak, nem azért, mert az ország javát akarják – vagyis hát igen, csak nem úgy. Hanem mert nekik most muszáj győzniük. Különben jön a valóság.
