Rég dübörgött így a Kodály Központ

„A dob a legfontosabb hangszer” - a US3 nevű csapat ennek a toposznak egy egész dalt szentelt. (Továbbmenve a legendás jazz-rap csapat akkor adta ki első albumát – 1993-ban -, amikor a Yamato – The drummers of Japan alakult.)

A dob ennél is sokkal több. A dob a mindenség, vagy legalábbis azt szimbolizálja – formája, a bőr rajzolata a kozmoszt, hangja, a lét visszhangja az égisten szavát, a mennydörgést, a teremtés ősi hangját idézi meg. A dob extázist teremtett, egyedüli kommunikációs eszközként áthallatszott a csatamezőn, elrettentette az ellenséget. A dob varázsolt esőt és a túlvilágra repítette a sámánt.

A japán dob, a taiko több ezer évet megélt, világhódító útjára mégis csak mintegy hatvan éve indult, ám azóta töretlenül menetel. A taiko formációk ellepték a világot, és úgy nyúlnak a több ezer éves japán hangszerekhez, hogy közben más kultúrák zenéjét és modern megoldásokat csempésznek az elemi muzsikába.

Persze, amikor felbukkan egy valódi japán együttes, a dobzene szerelmesei rendre felszisszennek. A Yamato 2018-as Kelet-európai turnéjába szerdán Pécset is beépítette, a város hálás közönsége meg is töltötte a lelátót. Nem is bánta meg.

A taikóhoz szervesen hozzátartozik a látvány. A Yamato nem a mennyiségre megy, a színpadon legfeljebb 8-9 ember mozgott egyszerre, és nem is hiányzott a dobosok tömege. A negyedszázados együttes mostanra minden egyes mozdulatot a helyére rakott, de úgy, hogy soha egy pillanatra sem volt erőltetett, mesterkélt az előadás.

Persze volt benne humor, meg persze nemtől függően irigykedve vagy ámulva lehetett bámulni az izmok játékát, amire bőven adott lehetőséget a taiko-dobolás jellegzetes mozgása. (Na meg a Yamato tagjainak életmódja, akik 10 kilométer futással kezdenek minden napot, a délelőtt hátralévő részét súlyzós edzéssel töltik, délután közösen, este pedig egyénileg fejlesztik hangszeres tudásukat...)

Akadt némi kabukis beütés is, gyönyörű hangszerek – a japán dobok testét hagyományosan egyetlen fából faragják ki, a nagyobbakat több száz évesekből -, látványos, de nem túlzásba vitt mozdulatok. Leheletnyi mozgásszínház, lélekmasszírozó pengetős hangszeres betétek és kellő mennyiségű közönségtapsoltatás. Meggyőződésem szerint a kétszer ötven perc dramaturgiai csúcspontja öt aprócska cintányéron színészkedő-bohóckodó, de mindenekfelett zenélő ember játéka volt.

De játék és látvány ide vagy oda, a dob, főleg a japán dob szerintem attól féktelenül zseniális, hogy egy tök sötét szobában is tökéletesen átmozgatja a belső szerveket, miközben teljesen kizárja a külvilágot, leemeli a vállról a bajokat, és a testet-lelket megajándékozza az ősi teremtés elemi hangjával. Olyat tesz, amire semmilyen más hangszer nem képes, a Kodály Központ akusztikáját pedig erre találták ki – igaz, az óriási odaiko, minden eddig általam látott dob öreganyjának hangja olykor valamiért már berezonált, de ez az apróság bőven bocsánatos maradt, mert így is úgy szólt, hogy az ember több nemzedékre visszamenőleg beleremegett.

Valószínűleg nincs fizikailag fárasztóbb a zene világában a japán dobok megszólaltatásánál, talán még ha didzseridut is fújna közben az ember. Valószínűleg többek között éppen ezért aztán, bár a magamfajta még párszor ötven percet elfürdött volna a basszusorkánban, a vastaps után egy rövidke ráadással elbúcsúztak a mosolygós fiatal japánok.

Több ütőskoncert kell a Kodályba, ez már bizonyos.

(A dob szimbolikájához Hoppál Mihály-Jankovics Marcell-Nagy András-Szemedám György Jelképtár című könyvéből merítettünk.)