Peter Handke osztrák származású, de évtizedek óta Franciaországban élő drámaíró Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című darabját mutatta be decemberben a Pécsi Nemzeti Színház, Czukor Balázs rendezésében. A jó 60 oldalas szerzői utasítás (mert hogy szöveg nincs benne) eredetileg köztéren játszódó laza kapcsolódású etűdöket vázol fel, Czukor Balázs azonban a darabot egy váróterembe helyezte át, amellyel jelentősen irányítottá tette az értelmezési síkokat.

A harmincnál is több szereplő szinte végig jelen van a központi váróteremben (amely esszenciális: négy sorban székek, italautomata, telefon, jegykiadó automata, jegypénztár, metrótérkép). Láthatunk idősebb házaspárt; telefonján játszó kamaszt; grafitist; sutyiban táskájából alkoholt kortyolgató nőt; szerelmespárt; terhes lányt; a telefonról lekéső melóst; rendőrjárőrt (erősen a francia csendőrök egyenruhájára hajazó uniformisban); háromtagú rosszarcú tolvajbandát; utcai vak zenészt és rokkant barátját; stewardesst, akit a pasija nagyon vár; nagyon csini anyukát, aki nem törődik gyermekével - és így tovább.

Az alakítások egy része nagyon jól kimunkált (például a stewardess és a pasija, az idős házaspár, a tolvajbanda, a vak utcazenész és a rokkant barátja - utóbbiak a végén még egy pluszcsavart is adnak a saját történetükhöz), több karakter egy-két tulajdonsággal leírható (és annak megfelelően cselekszik a színen a szereplő), és akadnak, akiknek ennyire sem lett meghatározva, hogy mit is kellene csinálniuk a színpadon, ez pedig a szöveghiánnyal arra vezet, hogy eltúlozzák a mozdulataikat, vagy ismétlik magukat.

A szereplők közül kiemelkedik, kvázi főszereplővé válik a Józsa Richárd által megformált férfi figurája, aki afféle modern Akárkiként figyeli meg a történések nagy részét, például hogy ki nem engedi előre a sorban a terhes lányt, de ő veszi észre az összeeső nőt is (akit a várótermi várakozók nem), meg az egyedül maradt kisgyereket. Egyfajta morális iránytűvé válik, a várótermi tevés-levés pedig így változik át egy moralitásjátékká, amelyben a társadalom ridegsége, az egymásra nem figyelés van a nézőknek megmutatva.

Ám mindez még meg van azzal fejelve, hogy "innen nem mennek vonatok, hogy ez egy álpályaudvar", vagyis egy purgatóriumszerű köztes állapotban létezik mindenki (ahol azért az idő halad előre, a napszakok érzésre váltakoznak), kijárat nincs, a megváltás pedig csak nem akar megérkezni a hatos vágányra.

A jelenetek nagy része statikus (a hideg-meleg jelenet például nagyon hosszúra lett eresztve, pedig a lényege a mesterember-demiurgosz felvillantása), ám vannak olyan részek is (a kisgyerek és a rendőr találkozásának kórussal való megtámogatása; az Amelie csodás életét idéző tánckettőse a bölcsészlánynak és -fiúnak), amelyek pont az elemeltségükkel visznek színt és lendületet az előadásba. A rendőrnő és az Akárki-figura motozási jelenete, vagy a bandavezér és a szerelmespár lánytagjának "etűdje" a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás felkiáltójelei.

Ám néhol olyat érezni, hogy a rendező sem tudta, hogy mit csináljon a színészekkel, az előadás lezárása pedig kettős: az isteni kalauz átenged szinte mindenkit, az Akárki-figura pedig - miután megpiszkálta a "negyedik falat", mutatva ezzel azt, hogy ez a játék a nézőkről szólt tulajdonképpen -, az égboltot ábrázoló ablak-grafitit fixírozza.

Összességében az előadás jó, azért pedig külön pirospont jár, hogy egy kőszínházban formabontónak számító darabot bevállalt a teátrum gárdája, de nem ártott volna néhol sűríteni, és jobban kidolgozni a kidolgozatlan karaktereket.

De hogy az a majom mit keresett a színen, az továbbra is rejtély maradt.