Gyarmathy Éva: a „fekete pedagógia” a gyermekbántalmazás legalizált formája

Az oktatási rendszerben jelentős változás van készülőben, ami nem lenne baj, ha a kormány nem a jelenlegi, tarthatatlannál is még rosszabb változtatásra törekedne titokban. Aggódik is emiatt a több mint félszáz szakmai és civil szervezetet magában foglaló Civil Közoktatás Platform (CKP) is.  

Ahogy a honlapjukon olvasható: „az oktatás közügy. Az iskola a miénk, a mi és a gyerekeink életét határozza meg. Nem mindegy, hogy egy közszolgáltató rendszer egy szűk elitista csoport nünükéi mentén, XXI. századi szakmai minimumok jelentette keretek nélkül válik játékszerré – vagy nagyon komoly társadalmi és szakmai diszkussziót követően alakul át valahogyan (mert abban nincs vita, hogy a jelenlegi állapota tarthatatlan)”.

E messiási feladatot a kormányzat részéről – szakmai hitelének minden kreditjét felégetve – Setényi János vállalja fel. Az egykor tiszteletreméltó oktatáskutató megdöbbentő konyhafilozófiát képvisel a nyilvánosság előtt. Állításai legnagyobb része szembemegy szakmai konszenzusokkal – amelyek nem világnézeti kérdések, hanem „egy szakmának a legkorszerűbb tudományos állításai.” Többek közt azt állítja Setényi, hogy a gyógy- és fejlesztő pedagógiának, szakszolgálatoknak nincs értelmük, zsákutca és sokba kerül az adófizetőknek – „jószülőséggel”, keményebb tanulással kellene megoldani a problémákat, diszlexiát, diszkalkuliát stb.

A CKP szerint az oktatásirányítás 14 éves működése folytán az általános pedagógus- és gyógypedagógushiány miatt a gyermekek nem kapnak ellátást, és plusz igényeik a rendelkezésre álló pedagógusoknak terhet jelentenek. Azaz a rendszer rossz működése a gyermekeken csapódik le, nemcsak elhanyagolás, hanem elutasítás formájában is.

A CKP felületén Gyarmathy Éva, pszichológus a neuroatipikus gyermekek valódi szakértője Setényinek a tanulási zavarral és nehézséggel küzdő tanulókkal kapcsolatos eszmefuttatásaira reagál. A pszichológus „A gyermekbántalmazás legalizált formája” című írásában nem bánik kesztyűs kézzel a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetének igazgatójával, ahogy a mondandójával sem. Az alábbiakban ezt olvashatják.

„Nem nagy rejtély, hogy Setényi János miképpen jutott odáig, hogy a XXI. századi környezetben a konzervatív oktatás mintájaként a porosz módszereket dicsőítse. Sokan sírják vissza azokat az időket, amikor a felnőttek bármit megtehettek a gyerekekkel, mert a gyereknek tisztelnie kellett szüleit, tanárait és mindenkit, aki idősebb nála. Könnyű préda, nem kell érte megküzdeni. Nem kell odaadó szülőnek, hiteles pedagógusnak, tisztességes felnőttnek lenni.

Az már egy kicsit nagyobb feladat, hogy valaki saját magát szemen köpje, de ezt is sokan megoldották már. A kognitív disszonancia orvosolható pénzzel, ranggal, hatalommal. Azt azonban nehéz megérteni, hogy miképpen képzelik a szegregáció új hívei a bántalmazott, tudatlanná tett gyermekekből felnövő, dühös, sötét tömegekkel való együttélést, és általában a magyar társadalom túlélését azzal, hogy a társadalom nagyobb részét – mindazokat, aki nem felelnek meg egy szűk szemlélet normáinak – leírják.

A szegregáció csökkentése nem egyszerűen együttérzésből fakad, bár számomra ez is elég lenne. A gyerekek minél szélesebb rétegeinek felemelése gazdasági érdek, amit nem lágyszívű oktatási szakértők, gyógypedagógusok, fejlesztők, szociális munkások és pszichológusok hangoztatnak, hanem már a XVIII. századi Adam Smith-től kezdve a XXI. századi Joseph E. Stiglitzen át számos közgazdász fogalmaz meg: a gazdasági fejlődésben középponti szerepet játszik a tudásszakadékok megszüntetése és a lemaradók tanulásának segítése.

Az sem érthetetlen, hogy egy félművelt oktatáskutatónak fogalma sincs arról, mi a tanulási zavar. Sőt, az is érthető, bár nagy baj, hogy pozíciójánál fogva a tudatlanságát hangosan belekiabálja a közgondolkodásba. A közismert Dunning–Kruger-hatás – minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását – ismét megerősítést nyert.

Hogy a bajt csökkentsük, szerényen, mint klinikai és neveléslélektani szakpszichológus jelzem, hogy a tanulási zavarok egyéni belső adottságok és környezeti hatások termékei. Nem lustaságból fakadnak, és csak többet kellene gyakorolni a kis sunnyogónak, hanem a környezeti hatások többféle szinten is befolyásolják az idegrendszer fejlődését és ezáltal a gyermek tanulását. Az ártalmas környezeti hatásokról sorra jelennek meg a kutatási adatok: ipari és városi szennyeződés, higany, ólom, mangán és egyéb vegyi anyagok, antibiotikumok, gyógyszerek, szintetikus vegyületek, PCB, PFC és a PVC gyártására használt ftalátok – vízben, földben, levegőben, ételben. (A ftalátok szerves vegyületek. Elsősorban a PVC lágyításához, illetve műanyag termékek rugalmassá tételéhez használják. Nehezen bomlik le, a leggyakoribb környezetszennyező anyag. Jóformán valamennyi ember vérében kimutatható ftalátszennyezés, de szennyezi az élővizeinket is. A szervezetünkbe általában élelmiszerrel, valamint porral belélegezve juthat be. Az élelmiszerbe pedig csomagolóanyagokból vagy étkészletekből kerülhet – a szerk.)

Emellett a vírusok okozta enyhe agyi traumák, a rossz táplálkozás miatt réz, cink, vas, folsav, omega3 hiány léphet fel, és a mozgáshiány, az elektronikus média, valamint az erős és folyamatos stressz is agyi fejlődési eltéréseket okoz. Csoda lenne, ha nem növekedne a neuroatipikus fejlődés aránya.

Az idegrendszer szokásos fejlődéstől való eltérésre való hajlama nem feltétlenül vezet tanulási zavarhoz, de a sok kiváltó hatás meghozza az eredményt, és meredeken emelkedik a különféle zavarok aránya. Ha ezen változtatni akarunk, akkor például jobban meg kellene nézni, hogy milyen akkugyárakat telepít az állam a gyerekek fölé. Emellett egy másik fontos környezeti hatásnak, az iskolának a szerepét is ideje lenne valódi szakértők bevonásával, és nem pedig öregedő lelkű, önigazolást kereső kövületekkel átgondolni.

Hogy a félművelt oktatáskutató is megértse a tanulási zavart, és azt, hogy a jelen oktatási rendszer miképpen fokozza a bajt, egy hasonlattal írom le: adva van a Tudás Kapuja, amely minden gyermek számára rendelkezésre áll. Az oktatás arra vállalkozik, hogy elvezeti a gyerekeket a Tudás Kapujához, ahova persze már a gyermeknek kell bemennie. A jelen oktatás azt gondolja, hogy minden gyermek egyforma, és éppen megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket például egy félművelt, megélhetési oktatáskutató gondol. Így a pedagógusok szerepét arra degradálja az oktatási rendszer, hogy minden gyereket ugyanúgy vezessen a Tudás Kapujába – egyetlen egy térképe van, amely egyetlen helyen jelzi a Kaput. A gyerekek különbözőek, és a bejáratuk is különböző és különböző helyen van. Ha viszonylag közel esik a központi ideához a gyermek Tudás Kapuja, akkor a térképpel ahhoz egész közel ér. Így jó esetben mindjárt a kilincsbe kapaszkodhat, de esetleg az ajtófélfa felől kell a megfelelő irányba tapogatóznia. Ők kis erőfeszítéssel bejutnak a Tudás birodalmába.

A neuroatipikus fejlődés azt jelenti, hogy a Tudás Kapuja máshol van, és másképpen működik, mint amit a központi szemlélet el tud képzelni. Ezek a gyerekek elkeseredetten kaparásszák a falat, hogy bejussanak, és nem értik, hogy másnak miért olyan egyszerű, ami nekik sehogyan sem sikerül. A kiváló pedagógusok, valamint a gyógypedagógus, a fejlesztők, a pszichológusok és az egyéb tanulást segítők ezeket a gyerekeket abban támogatják, hogy találják meg a saját útjukat. Ez egyelőre alig működik, mert kevés a szakember és az olyan pedagógus, akit erre felkészített a képzése. A jelen magyar oktatási rendszer sem támogatja megfelelően a sokféle fejlődést. Erre még jön a félművelt oktatáskutató, és azt akarja ezektől a gyerekektől, hogy márpedig kaparják át magukat a falon. Tessék többet kaparni, tíz körömmel nekimenni a falnak!

Vannak ennél nagyobb aljasságok is a gyermekbántalmazás terén, de Setényi most a kormány szócsöve, vagyis szondázza a vezetés, hogy mennyire védené meg a nép a gyermekeit, ha a „fekete pedagógiát” tenné meg hivatalos oktatási eljárásnak a kormány.”