A „legháromdimenziósabb” rendőr

[h="4"]Ma rendőrként dolgozik, de tudott, hogy határőrként kezdte.[/h]

Valójában határsértőként kezdtem, legalábbis magyarországi pályafutásomat. 21 éves voltam, amikor 4 barátommal elindultunk Erdélyből 1987-ben. Kettőnknek sikerült, két barátomat elkapták a román határőrök. Egyikük maradandó sérüléseket szenvedett a börtönben, ma is nehezen jár. Ma divatos szóval migránsként az első tapasztalatom nagyon pozitív volt már akkor a magyar határőrséggel, ilyen fogadtatásra nem számítottam. Éjjel egykor felkeltették a szakácsot, miután megetettek, tiszta ágyat vetettek, és csak miután kialudtuk magunkat, beszéltek velünk. Azt is olyan atyai módon, hogy fel sem tűnt, hogy kihallgatás volt.

[h="4"] És rögtön fel is vették?[/h]

A határőrséghez nem, de Békéscsabán a pécsi uránbányát ajánlották munkahelynek. Annyira jól működött a gépezet, hogy amikor Pécsre értünk, már a bányavállalat embere várt minket a vasútállomáson, és szobánk volt a Laterumban.

Egyszer csak 1270 méter mélyen találtam magam a bányában. Remek volt a fogadtatás, a beavatást, ami magában foglalt némi szabadeséses liftezést is, soha nem felejtem el.

Ezt némi kitérő követte a kőbányai sörgyárba mint töltőgépkezelő, de visszajöttem Pécsre, megnősültem, és visszamentem a bányába mint fenntartó lakatos. Ez valamivel közelebb állt az eredeti szakmámhoz, a szerszámkészítéshez. Ezután a budaörsi vízgépészeti vállalathoz mentem hegeszteni, dolgoztam Pécsen az akkor épült víztisztítónál, Csehországban és Szlovákiában vízreaktort szereltem. Ezután vettünk egy házat Garéban, lakatos és kovácsként dolgoztam, utánfutót gyártottam, de sok kovácsoltvas kerítés tervezése és kivitelezése is hozzám fűződik Pécs környékén. Ja, voltam vízvezeték és gázszerelő is.

[h="4"] És ezután hogy jött az egyenruha?[/h]

Egy szabadnapomon a feleségemnél üldögéltem a munkahelyén, és egy hirdetésben olvastam, hogy határőrt keresnek. Volt két óra szabadidőm, elmentem Siklósra, jelentkeztem és felvettek. Az első beszélgetés megint olyan volt a határőrökkel, mint az első, csak tíz évvel később, így 1997-ben a korábbi határsértőből határőr lett. Határőrként kezdtem a Tenkes határvadász századnál, szolgálati csoportvezetőként fejeztem be a pályámat. Életem legjobb munkahelye volt a legjobb parancsnokokkal és kollégákkal.

[h="4"]Ekkor gyakorlatilag lecserélte az egyenruhát?[/h]

Voltaképpen igen, megszűnt a határőrség, én pedig rendőr lettem. Ma a Tevékenység-irányítási Központban dolgozom. Ami megmaradt, az a szakszervezeti munka. Ezt a Határőr Szakszervezetben kezdtem, ma a jogutód Rendőr Szakszervezetek Védegyletének alelnöke vagyok.

[h="4"]Ami manapság nem könnyű feladat, erről még törvény is gondoskodik...[/h]

A törvény jelentősen átrendezte az érdekvédelmet. Ez a tagság létszámán is látszik: a csúcson 9500-an voltunk, ma 2500-an. Nem tudunk ugyanolyan minőségű érdekvédelmet ajánlani az új tagoknak, ezért nem is toborzunk. Nincs már függetlenített státusz a szakszervezeti vezetőknek, ezért nyugdíjas kollégák látják el ezeket a tisztségeket. Ők viszont az aktív állományt nem tudják már olyan hatékonyan képviselni. Megalakult a rendvédelmi kamara, ide próbálunk vezetőket bejuttatni. A hagyományos szakszervezet ott tart, hogy kirándulásokat szervez, kulturális és hagyományőrző tevékenységet végez.

[h="4"]Ez elég szomorúan hangzik, nem?[/h]

Nem. Kesereghetnénk, de ehelyett abból főzünk, ami van. Teljesítünk a munkahelyen, tudunk még jogsegélyt biztosítani a tagoknak, és nincs hónap, hogy ne lenne buszos kirándulás szuper helyekre, mert igényli a tagság a közös élményeket. A hagyományőrzésből is kivesszük a részünket, mi tartjuk fenn a szlovén határ melletti apátistvánfalvai Határőr Emlékhelyet.

[h="4"] Hogyan tovább?[/h]

A jelek szerint eddig tízévente volt valamilyen változás az életemben: egyenruhát húztam, vagy másik színű került rám. Most egy régi szerelem felé kacsingatok, ez pedig a fotózás.

[h="4"]Korábban volt már kiállítása is.[/h]

Volt, de ennek ennél is mélyebb gyökerei vannak. 6 évesen kaptam az első fényképezőgépem, egy Smena 8M volt az, illetve még mindig az, mivel megvan a mai napig. Erdélyben dolgoztam fotólaborban is, akkor a nagyítás, a laborálás volt a nagy szenvedélyem. Ezt mára nyilván digitális technikára cseréltem. Létrehoztunk egy csoportot Pécsi Fotósétálók néven, és valóban volt több, másokkal közös kiállításom is. A szentlőrinci polgármesteri hivatal folyosóit a mai napig az én képeim díszítik.

[h="4"] Mit jelent Önnek a fotózás?[/h]

Nekem azt, hogy az objektíven át kicsit sem tudom objektíven látni a világot. Amióta a feleségemtől megkaptam a mostani digitális gépem, Pécs szegényei és az általuk lakott negyedek a kedvenceim. György-telepen egy család életét követtem éveken át. Az apa szobafestő-mázoló, de roma származása miatt nem tud elhelyezkedni. A családot festette a házuk falára, ahogy Isten tenyerén ülnek. A monogramja O. J., és volt egy Simsonja, így nyilván adta magát a projekt neve. A sorsukat a blogomon is kísértem jó ideig.

[h="4"] Említett egy új projektet is, szintén művészeti tevékenység?[/h]

Már a korábbira sem mondanám azt. Az egyik fotóstalálkozón is felmerült, hogy mitől lesz művész, aki képeket készít. Aztán megfejtettem, hogy másnak sincs róla fogalma, ettől meg is ijedtem egy kicsit.

Amin most dolgozom, az kreatív, de inkább ipari tevékenység. Évek óta fotózok babákat is, és meg kell mondjam, nagyon jól megértem magam a legkisebb korosztállyal is, hamar megszerettetem magam, és ez a képeken is látszik. A piciknek természetes, hogy ha az ujjukkal hozzáérnek egy képhez, akkor azt tudják manipulálni, nagyítani, forgatni. Ők szinte ösztönösen csinálják, a felnőtteknek oda kell írni, hogy hogy mit kell vele csinálni.

Mindenesetre eljutottunk a digitális fényképezésnek addig a fázisáig, amikor egy egyszerű kétdimenziós kép már nem elég. Én pécsi tereket, műemlékeket, szobrokat, tárgyakat fotózok körbe, akik megnézik, nagy felbontású, torzításmentes háromdimenziós képet kapnak. Utoljára a pécsi zsinagógával csináltam meg. Ez a kereskedelemben is hasznos, vagy az lesz, ha gyökeret ver, az eljárás ebben a formában még nagyon új idehaza. Azt szeretném, ha a jövő generációja már ma megtalálná, amit ösztönösen keres, legyen szó cipővásárlásról, vagy egy távoli műalkotásról, amit szinte megérinthet a kezével.